A lakóiskolák Kanada történelmének fájdalmas részét képezik. Miközben eme intézmények közel két és fél évtizede mind bezártak, hatásuk a mai napig nagyon is valóságos részét képezi az ország őslakosainak életében. A lakóiskolákat a keresztény egyházak és Kanada Kormánya hozta létre, hogy megkísérelje mind az őslakos fiatalok oktatását, megtérését, mind pedig a kanadai társadalomba való beolvasztását. Az iskolák azonban megzavarták a hétköznapi életet és a közösségeket, ami hosszú távú problémákat okozott az őslakosok körében. A kanadaiak többsége szeptember 30-án narancssárga pólót visel, hogy emlékezzenek és tiszteletüket tegyék a bántalmazott őslakos gyermekek előtt, és hogy ne feledjék a tényt, miszerint még sok munka van hátra a megbékélés útján.
Nyitóképen a mozgalom jelmondata: „Minden Gyermek Számít„
A lakóiskolák (vagy: bentlakásos iskolák) Kanada Kormánya által támogatott vallási iskolák voltak, amelyeket azért hoztak létre, hogy az őslakos gyermekeket asszimilálják az euro-kanadai kultúrába. Bár az első lakóiskolákat Új-Franciaországban (a későbbi Kanada keleti területein élő francia kolónia az 1700-as években a) hozták létre, ez a kifejezés általában az 1880. után alapított iskolákat jelöli.
Minden évben szeptember 30. a Narancssárga Póló Napja.
Ez volt az az időszak, amikor az őslakos gyerekeket elvitték otthonaikból, gyakran a rendőri segítséggel, mert Kanada Kormánya a bentlakásos iskolákba kényszerítette őket. Ezekből az intézményekből összesen több. mint 130 működött Kanadában 1831 és 1996 között. 1931-ben 80 bentlakásos iskola működött Kanadában – ez volt a legtöbb, egyidejűleg működtetett „tanintézmény”.
Az őslakos gyermekek többségének sorozatos bántalmazást és erőszakot kellett átélniük az intézmények falai között. A türelmetlenség gyakran túlzásba vitt büntetéshez vezetett, beleértve a fizikai erőszakot is. Bizonyos esetekben a gyermekeket kegyetlenül megverték, láncra kötötték, vagy bezárták. A személyzet egy része szexuális ragadozó volt és sok diákot ért szexuális bántalmazás. Amikor a hallgatók, a szülők, vagy az alkalmazottak az egyes szexuális bántalmazás vádjait előterjesztették, a kormány és az egyház tisztviselőinek válasza legjobb esetben sem volt megfelelő: a zaklatót vagy elbocsátották, vagy hagyták tovább tanítani ugyanott, ugyanúgy, mintha semmi sem történt volna.
A tanév nagy részében külön éltek családjuktól, távol a biztonságot adó otthontól … és néhányan közülük sajnos már soha nem térhettek haza. A lakóiskolákban legalább 4.400 gyermek elhunyt el különböző betegségek (pl. kanyaró, TBC és influenza, az 1918/19-es spanyolnátha járványt is beleértve) és alultápláltság miatt, mert az iskolai menza egyhangú és alacsony tápértékű volt. Mivel az egyházak és a kormányzat hanyag nyilvátartásokat vezettek (már akkoriban is….), a pontos adatot soha sem fogjuk már megtudni. Egyes vélemények szerint az ártatlan áldozatok száma a 6.000 főt is elérhette. Az egészségügyi ellátás és az orvosi kezelés javítását célzó ajánlott intézkedéseket a kormány nem hajtott végre, főként az egyházak költségnövekedése iránti aggodalmak miatt.
A több, mint 100 évig fenn álló rendszer miatt az őslakos gyermekek elfelejtették anyanyelvüket és nem tanulhatták meg, nem gyakorolhatták tradícióikat. Teljes izolációt szerettek volna elérni. Szüleiktől kapott neveiket gúgy és megaláztatások közepette elvették és helyette angol keresztneveket kaptak: „kérték, hogy mondjuk meg a nevünket és amikor megmondtuk, az iskolaigazgató megjegyezte, hogy: „az ábécében nincsenek olyan betűk, amelyek ennek a kis pogánynak a nevében szerepelnek és egyetlen civilizált nyelv sem képes azt kiejteni”” – Daniel Kennedy (Ochankuga’he), a Qu’Appelle-i bentlakásos iskola volt tanulója, emlékiratait 1972-ban publikálták .
A hosszú hajakat, fonott copfokat rövidre vágták, mert a Missziók semmiféle tradícionális őslakos hajviseletet sem tűrtek meg. A céljuk az volt, hogy az őslakos gyermekek külsőleg még inkább „civilizálnek” tűnjenek.
Az 1950-es évekig (Kanada ezt követően vált még inkább jóléti állammá és ezáltal megteremtődött a bentlakásos iskolák állami támogatásának növelése) a nap első felében zajlott a tantermi oktatás, a nap második felében pedig a gyakorlati oktatás zajlott, hogy az őslakos gyermekek felnőve el tudjanak helyezkedni a munkaerőpiacon. A valóságban pedig a cél pedig az volt, hogy az intézmények a lehető leggazdaságosabban legyenek fenntarthatók, ezért minden munkát az őslakos gyermekekkel végeztettek el. A kislányoknak a háztartást kellett vezetni (pl. főzés, takarítás, mosás, varrás), míg a fiúk asztalosmunkával, építőiparral, általános karbantartással és mezőgazdasági munkával foglalkoztak.
1979-ben már „csak” 28 ilyen intézmény működött Kanadában. Az utolsó bentlakásos „átnevelő” iskola alig 24 évvel ezelőtt, 1996-ban zárt be. Sok kanadai őslakosnak vannak szülei, nagyszülei és dédszülei, akik mind ebben a rettenetes rendszerben nőttek fel. Az okozott trauma nemzedékről nemzedékre mélyen kihatott az őslakos családok életére. Napjainkban körül-belül 80.000 egykori túlélőről van tudomásunk.
Az Igazság és Megbékélés Bizottságának 2015-ben közzétett zárójelentése számos „tagadhatatlan” következtetést vázolt fel a rendszerrel kapcsolatban:
„> Először is, a szövetségi kormány nem tudott világos célokat és normákat meghatározni a bentlakásos iskolák oktatásához.
> Másodszor, a bentlakásos iskolák tanterve alapvetően elemi tanterv volt, amely tükrözte azt a meggyőződést, hogy az őslakosok intellektuálisan alacsonyabb rendűek.
> Harmadszor, a kormány nem dolgozott ki, nem állított fel követelmény rendszert a tanárok képesítésével kapcsolatban.
> Negyedszer, a tantestület általában alulképzett, túlterhelt és rosszul fizetett volt.
> Ötödször, a tanterv (4 fő területe volt: olvasás, írás, számtan és vallás) nemcsak minimális szinvonalú, hanem nagyrészt irreleváns volt a hallgatók igényeivel, tapasztalataival, vagy érdeklődésével kapcsolatban.
> Hatodszor: a diákok úgy hagyták el ezeket az iskolákat, hogy sem a saját törzsi közösségeikben, sem a „tágabb munkaerő-piacon” nem voltak képesek sikeresen helyt állni. Sőt, sokan közülük egyik napról a másikra abba hagyták, azaz soha sem fejezték be tanulmányaikat.
Röviden: a bentlakásos iskolák oktatása és szakképzése nem volt megfelelő.„
Az iskolából kikerült őslakosok már sem volt sem indiánok, sem fehér emberek. Egyik és másik kultúráról is keveset tudtak. Egy túlélő úgy írta le élményeit, hogy úgy érezte magát az iskola elhagyásakor, mint akik két világ határán rekedt: szülőföldjére visszatérve nem tudott saját kultúrkörébe vissza illeszkedni, mert mindenétől megfosztották és éveken át tilos volt ezekről akár csak hallania/olvasnia is, ugyanakkor az alacsony szinvonalú, kényszeres oktatás/tanulás miatt az európai/fehér ember kultúrájáról is keveset tudott, a „civilizált világba” történő beilleszkedésre sok esélye nem volt.
A Narancssárga Póló Napjának (angolul: Orange Shirt Day) ötlete az egyik lakóiskola egyikori túlélője, Phyllis (Jack) Webstad-től származik, aki 2013. tavaszán a Brit Columbia Williams Lake-ben megrendezett Szent József Misszió (angolul: St. Joseph Mission) Lakóiskola Megemlékező Projekt rendezvényen osztotta meg történetét.
Az alábbiakban az Ő szavai következnek:
„A Misszió lakóiskoljába mentem a 1973/1974-es tanévre. Éppen 6 éves lettem. Nagyanyámmal laktam a Dog Creek rezervátumban. Soha nem volt sok pénzünk, de valahogy a nagyanyámnak sikerült új ruhát vásárolni nekem, hogy a Misszió iskolájába járhassak. Emlékszem, hogy a Robinson boltjába mentünk és egy fényes, narancssárga pólót választottam ki. Elöl zsinóros megkötővel és olyan fényes és izgalmas volt – pont annyira, mint amennyire én éreztem izgatottnak magam az iskola miatt!
Aztán a Misszió iskolájában levetkőztettek és elvették a ruháimat, beleértve a narancssárga pólómat is! Soha többé nem viselhettem. Nem értettem, miért nem adják vissza nekem: az a póló az enyém volt! A narancssárga szín mindig emlékeztetett erre, és arra is, hogy az érzéseim nem számítanak, hogy senkit sem érdekel hogyan éreztem magam annak tudatában, hogy semmit sem érek. Mikor mi mindannyian, kisgyermekek, sírtunk, az senkit sem érdekelt.
Majdnem 14 éves, 8. osztályos tanuló voltam, amikor Jeremy fiam megszületett. Mivel nagymamám és édesanyám egyaránt tíz-tíz évig járt bentlakásos iskolába, soha nem tudtam, milyennek kellene lennie egy szülőnek. Nagynéném, Agness Jack segítségével fel tudtam nevelni a fiamat és hogy engem az anyjának tekintsen.
27 éves koromban egy gyógyítóközpontba mentem és a gyógyulás útjára léptem. Végre megértettem, hogy az értéktelenség és a jelentéktelenség érzése, amely a Misszió iskolájának első napjától kezdve bennem gyökerezett, befolyásolta azt, ahogyan hosszú éveken át éltem az életemet. Bár tudom, ez távol áll az igazságtól, de néha még most is úgy érzem, hogy semmit nem számítok, akkor is ha isztában vagyok azzal, hogy sokat megtettem már a gyógyulás útján.
Megtiszteltetés számomra, hogy elmondhatom a történetemet, hogy másoknak is hasznára váljék és megértik, min mentem keresztül és talán más túlélők is úgy érzik majd, hogy megosszák saját történetüket.”
A volt diákok a kegyetlen bánásmód elismerését és kárpótlást követeltek, ennek eredményeként 2007-ben létrejött az Indián Lakóiskolák Elszámolási Megállapodása, 2008. június 11-én pedig megtörtént Stephen Harper, Kanada akkori miniszterelnökének hivatalos, nyilvános bocsánatkérése.
Az angol nyelvű meghatározást minden évben kritika éri: „Orange Shirt Day (September 30th) is a day when we honour the Indigenous children who were sent away to residential schools in Canada and learn more about the history of those schools.„. A „were sent away” jelentése: elküldték – ezt úgy kell érteni, hogy az őslakos gyermekeket szüleik, családjaik kötelességtudatból a bentlakásos iskolákba küldték. Ezzel szemben az igazság az, hogy „were taken away„: azaz elvitték – tehát alkalmanként hatósági erővel, de minden esetben akaratuk ellenére vitték el az őslakos gyermekeket a bentlakásos „átnevelő” iskolákba.
.
Az évtizedek alatt összesen mintegy 150.000 fő, Első Nemzetek, Inuit és mesztic törzsek őslakos gyermekeinek „taníttatása” történt meg ezekben a lakóiskolákban. A narancssárga pólókkal, szeptember 30-án rájuk emlékezünk.
.
Köszönöm a megtisztelő figyelmet!
– Lázadó