Boris Johnson, az Egyesült Királyság miniszterelnöke, a brit Konzervatív Párt elnöke véghez vitte mesterterve első lépését: február 1-től az Egyesült Királyság már nem tagja az Európai Uniónak. Ennek eléréséhez körül-belül 3,5 évre volt szüksége: 2016. június 23-án volt az a népszavazás, ahol a britek 51.89% / 48.11% eredménnyel az Unióból való távozás mellett tették le a voksukat. Amit eddig láttunk és hallottunk még csak az első felvonás volt, az egyezkedés, az adminisztratív munka és – szerintünk az igazi fejfájás és a kellemetlen meglepetések időszaka – még csak most következik.
3 éve még nem akart miniszterelnök lenni, most pedig
ebben a pozícióban teljesítette legnagyobb politikai ígéretét
Nem csak a politikusok számára, hanem az angol, az észak-ír, a skót és a Wales-i állampolgárok számára is. Leginkább talán azok érzik mostantól rosszul magukat szülőföldjükön, akik az EU tagjaként szerették volna megtartani az Egyesült Királyságot. De ne feledkezzünk meg azon több ezer, tízezer külföldi munkavállalóról, bevándorlóról sem, akiknek helyzete, státusza még nem rendezett, nem biztosított az Egyesült Királyságban, elképzelhető, hogy rájuk is nehezebb idők várnak majd.
És az egészben talán ez a legrosszabb: a bizonytalanság. Mert, mint írtam, az egyeztetések még csak most kezdődnek és azok pozitív, egyes személyek számára kedvező végkimenetele egyáltalán nem vehető biztosra. Elméletileg december 31-ig, az úgy nevezett “átmeneti időszakban” kellene minden egyes kérdésben megegyezni a két oldalnak egymással: de ahogy azt láthattuk az elmúlt 3,5 évben, nem mentek egyszerűen, azaz gyorsan és hatékonyan az egyes tárgyalások sem az Unióval, sem pedig a Brit Parlamentben a különböző politikusok és politikai pártok között – miért lenne pont mostantól más a helyzet? “Az Egyesült Királyság Nélküli Unió” bővebben
Vigyázat, csalán! Az adásból az is kiderül,